10. - Különóra

Hellóka. :D
Igen, tudom. Szörnyen sokat késtem ezzel a résszel, amit nagyon nem is tudok mivel magyarázni. Szerintem csak szimplán lusta voltam és vagyok is. Ez egy velem született "adottság". :P
Na, jó ennyit rólam és a szánalmas kifogásomról. Az a helyzet, hogy amint látjátok végre egy új résszel jelentkezem, amit remélem a hosszú késésem ellenére, de vártatok már és elfogjátok olvasni sokan, illetve kapok majd tőletek néhány visszajelzést is, hogy nektek tetszett-e a rész.
Ha esetleg új vagy és tetszik a "cucc", akkor csatlakozz a blog Facebook-csoportjához vagy iratkozz fel a blogra, hogy értesülj arról, ha véletlenül feltöltök egy új részt. :P
Ezenkívül pedig még szeretnék nektek így utólag, de kellemes ünnepeket kívánni! Remélem gazdag volt a Jézuskátok és sok ajándékkal halmozott el benneteket!
Most pedig végül jó olvasást nektek! <3
FB-csoport: Fire
-------------------------------------------------------------------------

Anyu és Annie is munkában voltak még, így a teljesen üres lakásba értem haza. Egyedül voltam, mint a kisujjam, szóval szabadon tettem-vettem, mígnem csengettek. Egyébként már lehetett vagy négy vagy fél öt körül. Anyáék pedig kb. hétig dolgoznak.
Mivel egyedül voltam otthon és nagyon nem vártam vendéget, ezért úgy, ahogy voltam - melegítőnadrág, bő póló, laza konty, ami majd' szét esett - nyitottam ajtót, majd ott magával a sátánnal találtam szemben magam, aki nem volt más, mint Luke Hemmings.
- Na, ne! Mit akarsz, Hemmings? - tettem csípőre az egyik kezem és kicsit flegmán méregettem magamnak.
- Jöttem segíteni neked matekban - lépett beljebb, pontosabban csak úgy berontott a házba.
- Talán lennél szíves beengedni? - tettem fel a kérdést helyette.
- Jaj, igen persze - felelte, majd nevetni kezdett.
- Haha, tényleg marha vicces - mondtam szarkasztikusan.
Ekkorra ő már a nappaliban járt.
- Anyukád, nővéred? - érdeklődött a családtagjaim iránt.
- Egyedül vagyok, épp ezért kérdéses, hogy helyes döntés-e, hogy itt vagy - támaszkodtam neki az ajtófélfának.
- Tőlem nem kell félned - mondta bájosan, miközben elém lépett.
Felnéztem kék szemeibe, amik így közelről még csodálatosabbak. Na, nem mintha nem láttam volna már őket.
- Na, ne legyél már ilyen durcás - simította meg hosszú ujjával az államat.
Kibújtam előle, aztán útban a konyha felé szétbontottam a túlságosan is laza kontyomat, így hosszú barna hajam mind a vállamra omlott. Egyébként ezt azért tettem, mert hát Luke mégiscsak fiú és nem nézhetek ki totál károsan előtte.
- Nagyon aranyos a szerkód - szólt a hátam mögül.
Fordultam egyet a tengelyem körül. Én a konyha közepén lévő pultsor egyik, míg ő a másik oldalán állt és onnan figyelt.
- Ne gúnyolódj! - néztem rá haragosan.
- Nem állt szándékomban - hajolt át a pult fölött, így nagyjából tizenöt centiméter választhatta el egymástól az arcunkat.
- Örülök - mondtam flegmán.
Nem nagyon rajongtam azért, hogy kettesben legyek a mi házunkban vele.
- Na, hozd a matek cuccod és segítek - csapta össze két tenyerét.
- És mégis honnan lennél te olyan jó matekból? - fontam össze magam előtt karjaimat.
- Anyukám matematikát tanít az egyik suliban, így hidd el, hogy nem nagy ügy számomra - kúszott egy önelégült vigyor az arcára.
- De nem élsz a szüleiddel - érveltem ellene.
- Attól még a véremben van - kacsintott egyet, aztán megkerülte a pultot, így mellém ért. Nem számítottam a következő pillanatban történt tettére, ezért felsikítottam.
- Shhh - csitítgatott, miközben már úton volt a kezében velem az emeletre. Nyitva, pontosabban tárva volt a szobám ajtaja, ezáltal nem esett nehezére oda találni.
- Most már itt tanulunk - mondta, s azzal ráhajított az ágyamra, majd megiramozta az iskola táskámat és kutatni kezdett benne.
- Hemmings! - üvöltöttem rá.
Nagy röhögésben tört ki. Tudtam, hogy valamit talált, ezért felpattantam kényelmes helyemről, ahová kevésbé kellemesen érkeztem meg és mellé léptem. Egy használatlan tampont tartott a kezében.
- Ez nem vicces! - kaptam ki a kezéből.
- Tudom - fordult felém. - Csak tudod, érdekes egy ilyet találni egy női táskában.
- Ó, eltudom képzelni, milyen "érdekes" lehet - formáltam az ujjaimmal idézőjeleket a levegőbe.
- Jó, bocsi - mondta megbánóan. Csak egyetlen másodpercig hatott meg, ugyanis ezután újra nevetni kezdett.
- Hemmings! - csaptam a vállára, aztán sértődötten visszadobtam a táskámba az apró kelléket.
Ezután Luke előszedte a matek tanszereimet és leültünk egymással szemben az ágyamra. Csendben figyeltem őt, olykor rápillantgatva. Volt, hogy el is merengtem, de egyszerűen hihetetlen, hogy ez a srác, aki mindenki számára teljesen idegen és mindenkivel rideg, velem mennyire más is tud lenni, illetve matekból tényleg egy zseni. Másnap dogát írunk, így nagyon jól jött ez a különóra. Örülök, hogy csak úgy eszébe jutottam és rászánta magát, hogy ezzel pazarolja el szabadidejét.
- Jenna! - kiáltott lentről anyukám. Ezekszerint hazaért.
Már terveztem, hogy lepattanok az ágyamról, hogy köszöntsem őt lent, amikor a nővérem jelent meg a szobám ajtajában.
- Ó, vendéged van? - arcán egy rafinált mosoly játszott.
- Már épp menni készültem, csak átjöttem segíteni, hogy jól sikerüljön Jenna holnapi matek felmérője - magyarázta Luke, majd felállt és elindult Annie felé, aki kéjelegve méregette barna szemeivel a magas srácot.
- Viselkedj! - vettem fel egy pillanatra a szemkontaktust a nővéremmel, ahogy elhaladtam mellette. Követtem Luke-ot egészen a földszintre, ahol még beköszönt a konyhába anyukámnak, aki meghívta őt vacsira, de most a szőkés srác elutasította. Kinyitotta a bejárati ajtót, aztán elhagyta otthonunkat. Megállt a lépcsők aljánál és onnan fordult vissza felém.
- Köszi, de tényleg - biccentettem neki egy hálás mosoly kíséretével.
- Örülök, hogy segíthettem és egyébként elég kellemes volt veled tölteni ezt a délutánt - mosolygott fel rám. Almácskái mintha egy kicsit átváltottak volna egy világosabb rózsaszín árnyalatba, bár ez nem biztos, hisz épp sötétedőben volt a természet, ezáltal az ég pirosasra volt festve a lemenőben lévő Nap fénye által.
Luke még intett egyet, mielőtt beszállt volna nagy sötét terepjárójába, majd elhajtott haza a magányba. Sajnáltam őt, hogy egyedül volt, hisz ő összességében nem rossz ember és nem érdemli ezt, viszont panaszkodni sem szokott, meg hát jól esik az embernek a magány is.
- Úú - jött felém Annie egy óriási vigyorral a fején, amint beléptem az ajtón, ezáltal visszatértem a Piers rezidenciára. Megforgattam a szemeimet. Már vártam, mikor kezd neki.
- Mi történt, amíg egyedül voltatok? - nézett mélyen a szemembe.
- Néhány matek példa? - kérdeztem vissza. Magamban nagyon jót szórakoztam a válaszomon.
- Haha - kacagott fel szarkasztikusan Annie.
- Várjatok csajok! Én is hallani szeretném a szaftos részleteket! - sietett a társaságunkba anya.
Fáradtan néztem rá. Nem volt kedvem az ilyesmihez, amúgy sem volt semmi és azt hiszem, még csak barátnak sem tekintem Luke-ot, mármint nagyon jól érzem magam vele és elkönyvelem, hogy helyes meg minden, de van benne valami, ami inkább visszatart.
- Anya, szerinted a te jelenlétedben elmondana bármilyen szaftos részletet is? - gúnyolódott anyun drága nővérem.
Vitázni kezdtek, így én kb. három perc után feltűnés mentesen felosontam a szobámba, ahol teljes nyugalom uralkodott. Ez az én saját kis világom.

09. - Lassíts!

Hali. :)
Egy kis késéssel, de megérkezett az új rész. Remélem nem haragszotok, hogy nem a megszokott időben hoztam. Ha tetszett, akkor mindeképpen jelezzétek komiban! Ha új vagy itt és tetszik, akkor iratkozz fel vagy csatlakozz a blog FB-csoportjához!
Jó olvasást! :)
FB-csoport: Fire
---------------------------------------------------------------------------

A desszert elfogyasztása után még beszélgettünk egy csomót. Luke végig tök normális volt, mármint velem szemben is. Ezután következett a fekete leves, amikor ugyanis kijelentette, hogy ő még szeretne engem elvinni valahová. Természetesen anya és Annie majd' meg őrültek, hogy milyen udvarias és áradoztak egy sort, de én rájöttem, hogy van benne valami csavar, így foggal-körömmel próbáltam mindenáron megúszni a mai este további részét. Végül nem hagytak szabadon dönteni és szinte Luke karjaiba taszítottak. Szerettem volna átöltözni, hogy ne így kelljen mennem, de úgymond nem kaptam rá engedélyt. Hogy a koktélruhámhoz illő lábbelit viseljek, beleléptem a legalább tizenhárom centiméter magas sarkú cipőmbe. Így valamivel magasabbnak tűntem Luke mellett is és nem vesztem el olyannyira. Lassan tettem meg rövid utamat a srác fekete kocsijáig. Nagyon nem akaródzott mennem, így olyan arcot vághattam, mint akinek a fogát húzzák.
Luke udvariasan kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót, majd amikor csukta be egy önelégült vigyort címezett felém. Remegő kézzel húztam át magamon a biztonsági övet, miközben Luke is beült a kocsiba mellém.
- És most mégis hová a fenébe viszel? - kérdeztem tőle ingerülten, így próbáltam leplezni, hogy mennyire tartok tőle.
- Csak kocsikázunk egyet - felelte sejtelmesen. Hát, ez szuper. Be vagyok zárva egy óriási autóba egy félig idegen sráccal és anyáék még ennek örülnek is.
Kint már teljesen sötétbe volt borulva az égbolt, így zavartalanul bámultam Luke arcát, miközben ő vezetett.
- Mi az? - tűnt fel neki a már egy ideje tartó elfoglaltságom. Nem válaszoltam, csak szilárdan figyeltem tovább.
Félrehúzta az autót, majd megálltunk az út szélén. Kicsatolta az övét, aztán felém fordult. Egy halvány mosoly bujkált az arcán. Kék szemei gyönyörűen csillogtak. Ha nem lettem volna tisztában azzal, hogy milyen szemét is tud lenni, azonnal beleszerettem volna. Az inge felül ki volt gombolva, így egy nagyon kicsit, de láttatott valamit a mellkasából. Akárcsak az én bőröm az övé is meglehetősen fehér volt annak ellenére, hogy ausztráliai. Hirtelen nagy tenyere meztelen térdemre vándorolt. Lepillantottam oda.
- Nem fogdosol! - mondtam s azzal felemeltem a kezét és arrébb tettem. Nem volt ínyemre előbbi akciója és csak úgy szimplán nem szeretem ha fogdosnak, főként ilyen alakok, mint ő a sötét éjszakában egy gyerekzárral lezárt autóban.
- És amikor Jason fogdosott? - hozta fel a számára kicsit fájó témát. Bár most már nekem is eléggé rosszul tud esni, ha valaki a volt barátom felől érdeklődik vagy csak úgy megemlíti előttem.
- Nem fogdosott - ráztam meg a fejem az ölemben pihenő kezemet fürkészve. - Soha nem hagytam neki.
- Várj akkor te még - itt elakadt, nem folytatta tovább. Felkaptam a fejem és szembe néztem vele.
- Én még? - kérdeztem, ugyanis nem igazán értettem, hogy most mégis mire gondolt. Alig láthatóan felvonta szemöldökét, mire leesett, mi járt az eszében.
- Még szűz vagyok - mondtam halkan. Nem tudtam, hogy szégyelljem-e magam vagy egyáltalán nem éri meg, de fura volt ezt így kinyilvánítani főleg Luke előtt.
- Annak örülök - biccentett egyet. Visszafordult az útirány felé, aztán újra útnak indultunk. Ha jól láttam, mosolygott. Ezek szerint felvidította őt, hogy mekkora szerencsétlen vagyok, hisz két évnyi együtt járás alatt egyáltalán nem feküdtem le a barátommal, pedig megtehettem volna. Zavarba jöttem és éreztem, hogy az arcom ég a szégyentől, ami hatalmába kerített. Az ablaküvegnek döntöttem a fejem és csendben olykor egyet sóhajtva figyeltem az utat. Éjszaka, amikor minden sötét és csak az utcai lámpák világítják be a várost, az valami eszméletlen látvány, főként Sydneyről szólva.
Luke hirtelen gyorsítani kezdett az autóval, amikor kiértünk a főútra. Felkaptam a fejem és zavartan néztem magam elé. Nem értettem, honnan ered ez a hirtelen váltás. Kérdőn fordultam Luke felé, aki az utat figyelte egy vigyorral az arcán, miközben ezerrel repesztettünk a főúton. Az ablakon kinézve minden forma elmosódott, így csak pacákat láttam a mellettünk lévő helyekről. Megmarkoltam az ülést és belevájtam körmeimet. Nagyon féltem, talán még ennyire soha semmi sem riasztott meg. Halálfélelem érzése fogott el, ami nem csoda.
- Luke! - ordítottam. Ezzel próbáltam jelezni számára, hogy lassítson már, mert iszonyatosan veszélyes, amit csinál. Mintha meg sem hallotta volna, csak süvítettünk tovább a főúton. Hirtelen átrántotta a volánt a szembe forgalomnak. Na, ekkor már a könnyeim is folyni kezdtek. Mégis mi a francot művel?! Meg akar ölni minket?
Egy kamionnal kerültünk szembe, ami nem haladt olyan gyorsan, mint mi, de bármelyik pillanatban összekoccanhattunk volna vele és tutira nem lett volna jó vége.
- Mi a fenét művelsz, Hemmings?! - üvöltöttem egyet újra. - Lassíts már! - elhúztam a szó végét, hogy nagyobb hatással legyen rá gyenge könyörgésem, de nem tett semmit. Már láttam magam előtt, ahogy erővel csapódunk a teherautónak, repülünk egyet Luke nagy autójával együtt és vége mindennek. Végül az utolsó pillanatban a srác visszarántotta a volánt, így visszakerültünk a saját sávunkba. Talán csak nagyon kevés centiméter választott el minket a kamiontól, de túl éltük. Vadul, minden erőmet összegyűjtve püfölni kezdtem Luke vállát, aki időközben már lelassította a kocsit, úgyhogy végre normális tempóval haladtunk.
- Te esküszöm, hogy nem vagy normális! - sikítottam továbbra is ütve őt. Nevetni kezdett. Ördögi kacajnak hangzott az ő szájából. Most már megkönnyebbülésemben folytak a könnyeim végig az arcomon.
Ezután hozzánk vettük az irányt. Haza érve végre biztonságba kerültem békés kis otthonomban. Luke már nem szállt ki a kocsiból. Lehet tartott attól, hogy beköpöm anyáék előtt, hogy miféle őrültséget vitt véghez az előbb. Se az ő jelenlétében, se nélküle nem említem ezt meg anyának, hisz nem vagyok bolond! Az egy dolog, hogy mindig úgy viselkedem és szinte nyilvánvalónak tűnik, hogy utálom Luke-ot, de ez nagyon nincs így. Viszont számára jobb, ha ezt nem tudja. Még a végén a fejébe szállna a dicsőség.
Felsiettem a szobámba, aztán ott ledőltem kényelmes kis fekvőhelyemre. Pár perc múlva Annie csatlakozott hozzám.
- Szia, csajszi - vigyorgott rám. Tudtam, hogy ez már most rosszul kezdődik. Kínosan intettem felé egyet, miközben felültem az ágyon.
- Na, milyen volt kettesben? Történt valami? - böködte meg mutató ujjával az oldalamat, mire ösztönösen rángatózni kezdtem, ugyanis szörnyen csiklandós vagyok.
- Semmi sem - vontam vállat. - Csak beszélgettünk.
- Persze - húzta el a szó végét. - Miért vagy ilyen titokzatos, hugi?
- Nem vagyok titokzatos, csak szimplán nem történt semmi - háborodtam fel egy kicsit.
- Akkor miről beszélgettetek? - firtatta tovább a dolgokat.
Pár percig haboztam. Nem tudtam, mit feleljek, mert őszintén szólva nem váltottunk csak néhány szót.
- Tudja, hogy még szűz vagyok - mondtam ki végül egy sóhaj kíséretével.
- Huh, akkor gondolom elmerültetek a témában - itt elgondolkodott, aztán enyhén hisztérikusan tette fel újabb kérdését. - Várj, te még szűz vagy?
Csak bólintottam egyet, mire mellettem ülő nővérkém teljes erejével magához rántott.
- Jesszusom! Ennek annyira örülök! - sikongatott, mintha egy sorsdöntő dolgot közöltem volna vele.
- Totál azt hittem, hogy annak a seggfejnek adtad női önbecsülésedet - nyilvánította ki kedves és pozitív véleményét Jasonről.
- Hidd el, hogy Luke lesz a megfelelő személy rá - simította meg a hátam, aztán elengedett.
- Mi? Dehogy! - ellenkeztem.
- Miért? - fúrta barna tekintetét az enyémbe.
- Mert nem járunk és nem is fogunk! - jelentettem ki magabiztosan.
- Ühüm - biccentett egy ravasz mosoly kíséretével. Csak megforgattam a szemeimet. Az egy dolog, hogy bírom Luke-ot a primitív viselkedése ellenére is, de egy kapcsolatba nem mennék bele, mert nem lenne értelme, hisz úgyis csak egymást szapulnánk. De elég nagy butaság ilyenekre gondolni és talán korai is.
Annie felpattant az ágyról, majd jó éjszakát kívánt és magamra hagyott a gondolataimmal. Már ezelőtt is említettem, hogy mennyire a véremben van a folytonos filozofálás, ami ma sem maradt el. Azt hiszem, megbántam, hogy Luke-ot beleavattam abba, hogy mi nem történt meg Jasonnel. Nem bíztam a döntésemben, pedig kellett volna. Viszont ez a srác számomra még viszonylag idegen és ahogyan eddig ismerem őt, akár még vissza is élhet a bizalmammal.

08. - Szövetségesek

Sziasztok. :)
Ismét eltelt egy hét, ezáltal pedig megérkezett az új rész. Komizzatok, iratkozzatok fel vagy csatlakozzatok a blog FB-csoportjához.
Jó olvasást! :)
FB-csoport: Fire
--------------------------------------------------------------------------------
Az esti vacsorára, mivel anyu erősködött, ki kellett csípnem magam. Egy fekete nagyjából a combom közepéig érő fekete koktélruhát öltöttem magamra, mert ez volt az egyetlen úgynevezett "ünneplősebb' szerkóm itthon. Az esti program nálunk zajlott, így gondoltam cipőt nem veszek fel, mert felesleges lenne, szóval mezítláb futkároztam a házban. A hajamat megoldottam azzal, hogy átmentem rajta hajvasalóval és hagytam, hogy a vállamra omoljon.

A nővérem egy fehér blúzt és fekete csőnacit húzott magára. Mellesleg a blúza fent kissé hiányosan volt begombolva. Nem, tényleg nem tudom, miért.
Anyukám egy ünneplős pólót és nadrágot viselt. Természetes hatást nyújtott, míg én nagyjából úgy néztem ki a koktélruhámban, mint egy rossz kurva. Hogy én mit meg nem teszek Luke-ért és anyáért.
A srác már fél hét előtt megérkezett hozzánk, amit egy csengőszó jelzett. Mindkét családtagom el volt foglalva a saját kis dolgaival, így nekem kellett ajtót nyitnom. A küszöb másik oldalán ott állt Ő, Luke Hemmings. Eszméletlenül festett. Sötét zöldes kockás ing, hozzá a szokásos fekete csőnadrág, csak ez éppenséggel nem volt kiszaggatva a térdénél és hozzá egy félcipő. Haja természetesen mindennapos helyzetében meredt az ég felé, ezáltal szépen kihangsúlyozva a srác fejének formáját. Kezében egy virágcsokrot tartott, amit bizonyára anyunak hozott, hogy ezzel köszönje meg a meghívást.
Káprázattal meredtem rá és talán túl sokáig méregettem magamnak, de ezt ő sem bánta, ugyanis az ő kék szemeit nagyon lekötötte a látvány, amit én nyújtottam. Nos, a koktélruha azt hiszem, kicsit túl sokat mutatott meg a combomból, amivel semmi bajom, mert viszonylag jó alakom van, csak nem biztos, hogy ez legális egy 17 éves fiú számára.
Láttam, hogy rózsaszín ajkain ott bujkált egy elégedett vigyor és kék szemei mintha egy kis vággyal teltek volna meg.
- Gyere be - szólaltam meg végül kicsit remegve. Zavarba hozott.
- Köszi - lemosolygott rám, amivel ismét elvette az eszem és zavaromban rögtönzésképp hátat fordítottam neki és a konyhába vezettem.
Ott anya éppen az utolsó simításokat végezte el a frissen sütött brownien. Hmm, a kedvencem.
- Jó estét - köszöntötte őt illedelmesen Luke.
- Oh, szervusz. Örülök, hogy ideértél - mosolygott fel rá anyu.
- Igazán finom illatok kavarognak idebent - kezdett csevegni a srác.
- Köszönöm - kicsit szégyenlősre váltott anyukám. Lecsapta a fejét, de Luke mellé lépett.
- Ezt önnek hoztam. Hálás vagyok, hogy meghívtak vacsorára - nyújtotta felé a gyönyörű virágcsokrot.
- Jaj, ugyan! - legyintett egyet anyu, majd elvette tőle az ajándékát és felém nyújtotta.
- Jenna, beletennéd egy vázába?
Csak engedelmesen érte nyúltam és elindultam a nappaliba egy vázáért. Meglepetésemre Luke velem tartott.
- Miért követsz? - fordultam szembe vele, miután a kezembe fogtam egy szabad vázát.
- Csak gyönyörködöm benned - suttogta mély hangján. Lecsaptam a fejem, hisz eléggé zavarba ejtő volt a közelében lenni és szavai is arra késztettek, hogy elpiruljak. Éreztem, ahogy kicsit égni kezdett az arcom. Kikerültem a magas srácot, aztán a lépcsők felé vettem az irányt. Nem akartam a konyhában zavarni, hogy vizet töltsek a vázába.
- Tudod, nagyon jól áll neked ez a ruha - folytatta tovább a fényezésemet az ajtófélfának támaszkodva. Időközben már felértünk a fürdőszobába, ahol vízhez jutottam. Gondosan belehelyeztem a csokrot a vázába, aztán indultam volna vissza le a földszintre, de Luke nagy testével elállta az utamat.
- Elengednél? - kérdeztem morcosan. Kezdett frusztráló lenni, hogy ennyire a nyakamban lóg. Felpillantottam az arcára, amin egy mosoly ragyogott. Kiöltöttem rá a nyelvem, aztán durcásan figyeltem őt.
- Vigyázz, mert kivágom azt onnan - korholt és egyben utalt az előbbi műveletemre, hogy egyáltalán nem kellett volna rá kiöltenem a nyelvem. Közben arcán továbbra is ott rejtőzött egy apró mosoly. Ekkor Annie hangja hallatszott a szőke srác háta mögül.
- Oh, Luke. Megjöttél?
Kénytelen volt megfordulni, hogy köszöntse a nővéremet is, így én végre szabad utat kaptam és lesiethettem a konyhába. Odalent anyu már a tálalásnál járt. Az asztal közepére tettem a vázát, hogy feldobja egy kicsit a környezetet. Míg anyunak segítettem a tányérokkal és egyébbel, megérkezett közénk Annie és Luke is. Miután minden a helyére került, helyet foglaltunk az asztalnál. Anyu a nővérem mellett ült, én meg drága jó barátom bal felén.
Az első fogás meggyleves volt, ami mellesleg nagyon finomra sikerült, annak ellenére, hogy számomra egy elég egzotikus étellel kezdtünk. Természetesen Luke kapott pár kérdést szeszélyes lakótársaimtól. Aztán a főétel fogyasztása közben Annie tett fel egy kérdést, ami leginkább mindkettőnknek szólt.
- Amúgy hogyan ismerkedtetek meg?
Végülis még tőlem ezt sosem kérdezte meg, így nem csoda, hogy érdekelte őt. Elkerekedtek a szemeim, hisz az igazság elég kurta, hogy az orrukra kössük. Kiakadnának és eltiltanának Luke-tól, amit nem kéne bánnom, de szerintem fájna a büntetés és a srác különleges modora ellenére, de hiányozna, hogy minden nap felidegesítsen valamivel. Igazából tegnap, amikor az ő lakásában beszélgettünk, nagyon jól éreztem magam. Ő is teljesen más volt. Ellazult és nem akart uralni mindent és mindenkit, hanem normális ember módjára viselkedett. Jót beszélgettünk és örülök, sőt büszke vagyok arra, hogy felfedeztem, micsoda tehetséggel rendelkezik fotózás terén. Eszméletlenül jó képeket csinál.
- Óó, egy véletlen összeütközéskor - szólalt meg Luke, ezáltal felrázott gondolataimból. Én továbbra is csendben maradtam és riadtan bámultam a srácot mellettem. Felém fordította a fejét, majd kacsintott egyet. Zavarba ejtett már megint, főként ilyen közelről. Először nem is reagáltam, hogy mivel érdemeltem ki ezt a kacsintást, de végül rájöttem, hogy nem egy gesztus volt tőle, hanem ezzel jelezte, hogy nem árulja el az igazságot. Lazán bólintottam egyet, hogy ne legyünk olyan feltűnőek, majd Luke-kal együtt újra anyáék felé fordultam.
- Azt hiszem a második óra után mindketten az egyik óránkra igyekeztünk, amikor véletlenül összeütköztünk, de szerintem az én hibám volt, mert nem figyeltem - kezdett magyarázkodni, bár anyáék ezt mesélésnek vették, de ez maradjon is így számukra.
- Hát, ja! Figyelned kellett volna! - kontráztam rá a srác hibáztatására. Gondoltam, akkor már kihasználom az alkalmat. Luke az asztal alatt megbökte a lábamat az övével, így figyelmeztetve, hogy ne menjek messzire. Erre én viszonoztam kedves gesztusát és egy rafinált vigyort címeztem felé. Felvonta szemöldökét. Tudtam, hogy máris megbántam előbbi tettemet. Fogalmam sem volt, hogy vajon most mégis mi a fene következik. Bármilyen újabb 'hozzuk szégyenbe Jennát a családja előtt' kitörés helyett, csak csendben visszafordult és tovább majszolgatta a steakjét. Zavartan pislogtam rá, mert meglepett nyugodtsága, hisz nem erre számítottam. Felnéztem anyáékra. Mindketten kérdőn kapkodták tekintetüket köztünk. Lecsaptam a fejem és inkább én is falatozni kezdtem.

07. - Lehet

Halii. :D
Jelentem, megérkezett az új rész. Remélem örültök és tetszeni fog. Ha így történne, akkor kérlek téged, hogy komizz vagy iratkozz fel, esetleg csatlakozz a blog  FB-csoportjába, aminek linkjét megtaláljátok lejjebb a 'Fire' szóra kattintva.
Jó olvasást! :*
FB-csoport: Fire
----------------------------------------------------------------------------

Egy kellemes, felettébb meleg tavaszi napsütésre ébredtem. Reggeli tennivalóim elvégzése után a táskámmal a vállamon sétáltam le a konyhába, ahol anyu tett-vett, Annie pedig az asztalnál ült és reggelizett.
- A tegnapi akciód miatt, szeretném mára meghívni a barátodat kiengesztelésképp vacsorára - szólalt meg anya fel sem nézve a pultról.
- Na, ne már! - háborodtam fel már korán reggel. Több dolog is kihozott a sodromból. A legelső, hogy mi a francért nevezi anya Luke-ot a barátomnak? Másodszor, mi a fenének hívja meg vacsorára? Különben meg az akcióm nagyon is érthető és természetes volt, hisz Luke nagyon felháborítóan viselkedett.
- De igen! Add át neki, hogy fél hétre várjuk őt és ne légy vele flegma! Jó srácnak tűnik - magyarázott erősen gesztikulálva a késsel a kezében. Kezdtem félni tőle.
Felkaptam a tízóraimat a pultról, aztán kiáltottam egy 'sziasztokot' és már távoztam is a házból. Az ajtón kilépve megpillantottam előttünk állva a nagy fekete autót, ami előtt Luke állt. Mellesleg eszméletlenül festett a tavaszi napsütésben talpig feketében a szőke hajával és a fején a fekete napszemüvegével. Egy nagyon halvány mosolyra húzódtak az ajkaim, hiszen fantasztikus látványt nyújtott.
- Mit akarsz? - kérdeztem flegmán, amikor elé értem.
- Elvinni téged a suliba - hajtotta le fejét, így engem vizslatott a szemüveg sötét üvegein keresztül.
- Engem aztán nem viszel sehová! - fontam össze magam előtt két karomat.
- Ne akard, hogy a tegnapihoz folyamodjak! - figyelmeztetett, hogy hajlandó lenne ismét kényszerrel beültetni a kocsijába.
- Hemmings, attól még, hogy egy szuper nagy autód van, emelett elég jó a stílusod és mindenki retteg tőled, engem rohadtul nem tudsz meghatni! - magyaráztam. Egy rafinált oldalmosolyra húzódtak ajkai, amivel simán lekenyerezett, de tartanom kellett magam, így próbáltam ugyanolyan unottan bámulni őt.
- Jó a stílusom? - kérdezte vigyorogva.
- Ja - bólintottam közömbösen. Hirtelen felindulásból lekaptam a fejéről a napszemüvegét. Kicsit zavart, hogy nem láttam miatta a kék szempárt. Luke hunyorogva nézett rám.
- Ezt nem kellett volna! - nevetett fel, majd abban a pillanatban magához rántott. Fordított rajtunk és az autójának nyomott. Teste az enyémhez simult, ami igazán zavarba ejtő volt. Hogy védjem előle a szemüveget mindkét kezemet lefelé tartottam, bár nem ért sokat, de erősen szorítottam.
- Igazán merész lett, Miss Piers - suttogta mély hangján, ami rabul ejtett ismét.
- Visszaadom csak engedj! - mondtam szenvedve.
- Meg kell ám fizetni a szabadságért - szemeiben huncutság fénylett.
- Hemmings! - fürkésztem az arcát kissé riadtan. - A házunk előtt vagyunk és anyuék még itthon vannak.
- És? Mondjuk szívesen beköszönnék nekik.
- Na, nem! - kiáltottam teljes erőmmel tiltakozva.
Nem tett semmit, csak továbbra is fogva tartott az autónak nyomva.
- Suliba kéne mennünk - figyelmeztettem.
Hátrébb lépett, így végre levegőhöz is jutottam. Szemtelenül kitépte a kezemből a szemüveget, aztán beszállt az autóba.
- Viszlát a suliban - biccentett, majd otthagyott. A telefonom órájára pillantva rádöbbentem, hogy tíz percem maradt időben beérni a suliba, ami egy lehetetlen művelet, ezáltal feleslegesnek tartottam azt, hogy rohanjak. Majd valahogy szerzek az első órára igazolást. Ahogy gondoltam a második óra elejére értem be, persze még közben ha már volt szabad 45 percem, betértem a helyi boltba, ezáltal még inkább húzva az időt, elvégre ha már véletlenül hiányzik az ember a suliból, akkor azt az időt hasznosan is töltse.
Matekunk volt, vagyis el kellett viselnem Luke beképzelt fejét, ahogy egész órán önelégült vigyorral méreget. Csengetéskor kisiettem a teremből, de akárcsak pár nappal ezelőtt megint elkapta valaki a karomat. Egyértelmű, hogy Luke volt az. Haragosan néztem fel a kék szempárba.
- Sikeresen ideértél? - vigyorgott a képembe.
- Ide - feleltem unottan.
- Jól van. Figyelj, Jenna! Tudom, hogy bután viselkedtem, de ilyen vagyok, érted? Ez ellen nem tudok tenni semmit sem - magyarázta hangjában némi megbánással.
- Az önuralomról és az illemről hallottál már? - dühös voltam.
Válaszul bólintott egyet.
- Akkor nem vagytok valami jóban - vontam vállat, majd már indultam volna tovább.
- Ne menj! - újra elkapta vékonyka felkarom, ami elveszett nagy kezében.
- Elkísérlek az osztályodig - ajánlotta fel. Honnan a francból tudja, hogy hol lesz órám, vagy egyáltalán miért tudja?
Csendben indultam tovább. Nem voltam hajlandó mégcsak ránézni sem. Most nekem kellett lennem a fagyos és flegma félnek. Elköszönt tőlem, de én erre sem reagáltam.

Végre lejárt a mai tanítási idő is. Fáradtan lépkedtem ki a suliból. A jobb oldalon láttam Jasont néhány lánnyal. Egyébként csak szimplán levegőnek nézem őt. Egyáltalán nem beszéltem vele, mióta saját magam bizonyosodtam meg arról, hogy egyáltalán nem a hű barátok közé tartozik. Nem tudja, mi bajom lett, de ez így van rendjén. Nincs rá szükségem.
- Jenna! - hallottam egy hangot a parkoló felől. Odakaptam a fejem. Luke kiabált az autója mellől. Inkább visszafordultam és útnak indultam gyalog hazafelé.
- Elviszlek - kapta el mára már harmadjára a karom a szőke magas srác.
- Mi a francért erőlködsz ennyire? - néztem fel dühösen a kék szempárba.
- Sajnálom - lehajtotta fejét. - Bocs, hogy flegma voltam!
- Már késő - s azzal indultam volna tovább, mire ő felkapott ahogy tegnap is és bevágott a kocsijába, aztán megkerülte a járgányt.
- Mostantól mindig ezt fogod alkalmazni ellenem? - kérdeztem hitetlenül nézve rá.
- Ha nagyon muszáj - vont vállat.
Elmosolyodtam ezen, hisz elég vicces, hogy folyton ezzel "csábít" be az autójába.
- Nagyon ötletes - gúnyolódtam.
Luke erre egyáltalán nem reagálva felbőgette a motort. Útnak indultunk hozzánk. Akárhányszor pirosat kaptunk egy útkereszteződésnél, mindig felém fordította fejét és engem figyelt. Láttam oldalról. Próbáltam semmibe venni, de amint elfordult automatikusan egy idétlen vigyor jelent meg az arcomon. A következő másodpercben megálltunk csak úgy semmivel sem törődve. Luke felemelte maga mellől a napszemüvegét, ami reggel a vita indítója volt, aztán nagy meglepetésemre a fejemre nyomta.
- Legyen a tiéd - mondta halkan kedvesen. Ez volt az első alkalom, hogy így hangzott. Felé fordultam. Hitetlenül meredtem rá. Nagyon rajta volt az ügyön, hogy okvetlen megbékítsen. Levettem a szemüveget, aztán visszatettem előbbi helyére. Elmosolyodtam, amikor ránéztem Luke-ra, aztán inkább visszafordultam és fejemet az ablaküvegnek nyomtam. Pár perccel később megszólaltam.
- Egyébként anyukám és Annie ma este fél hétre várnak téged vacsorára - megenyhültem az előbbi gesztusának köszönhetően, így az én hangom is kedvesen csengett.
- Csak anyukádék várnak? - leállította a motort, ugyanis megérkeztünk hozzánk. - Vagy más is? - tette hozzá kajánul. Na, megérkezett a régi Luke.
- Lehet - vontam vállat egy rafinált mosollyal, aztán kinyitottam az autó ajtaját, hogy elhagyjam a járművet, de Luke az ülésre nyomott kezemre tette a tenyerét.
- Akkor majd este találkozunk, Jenna - egy nagyon aranyos mosoly jelent meg gyönyörű arcán. Teljesen elvarázsolt zafír kék szemeivel és kedves mély hangjával. Rabul ejtett már megint.
Zavartan lépkedtem fel a három lépcsőfokon, aztán sóhajtva nyitottam ki a ház ajtaját. Odabent nagyon finom illatok kavarogtak és a konyhából zene áradt ki. Jól sejtettem, hogy anyu hamarabb hazajött vagy el sem ment munkába. Teljes extázisban készül az estére, amit talán egy nagyon kicsit én is várok már.

06. - Betolakodó

Hali. :D
Egy újabb résszel jöttem, amit remélem már vártatok néhányan, illetve hogy tetszeni fog nektek. Ha ez így lesz, akkor kérlek titeket, hogy haggyatok magatok után egy kommentet, hogy tudjam itt jártatok és mi a véleményetek a részről. Aki szeretne, fel is iratkozhat. Az még boldogabbá tenne.
Mivel már 13 összegyűltetek itt nekem, gondoltam csinálok egy FB-csoportot is a blognak, hogy ott követhessétek nyomon, ha valamit közzétennék, ami fontos (vagy nem :P). Szóval, oda is nyugodtan kérhetitek, hogy hozzáadjalak titeket, mert azt nagyon szívesen megteszem.
Jó olvasást! :*
FB-csoport: Fire
---------------------------------------------------------------------------
Miután meguntam a hosszas kanapén üldögélést, felpattantam kényelmes helyemről és megiramoztam a konyhát.
- Használod is vagy csak úgy van? - fordultam egyet. Luke felsőtestével néztem farkasszemet. Felnéztem az arcára. Kék szemeivel éppen engem vizslatott.
- Nem, csak, ha mondjuk felmelegítek valamit - vont vállat nevetve. Az én ajkaim is mosolyra húzódtak.
- Amúgy nem, ez nem igaz. Szeretek főzni, szóval gyakran használatba veszem ezt a helyet - mondta őszintén.
- Az jó - mosolyogtam tovább. Várjunk csak? Megosztja velem a "titkait"? Haladunk.
- Te szoktál főzni? - érdeklődött a pultnak támaszkodva.
- Hát, anyukámnak szoktam segíteni, szóval ha az főzésnek számít, akkor igen - feleltem.
Ekkor a telefonom csengőhangja hangzott fel a nadrágom zsebéből. Előkaptam a készüléket, anya neve volt a kijelzőre írva. Fogadtam a hívást.
- Jenna, merre jársz? - kérdezte anyu idegesen. A feszültsége érhető volt, ugyanis egy nagyon kicsit, de már sötétedőben volt az ég.
- Szia, anyu - köszöntöttem. Kicsit felháborított, hogy majdnem tizennyolc évesen még mindig számon kér.
- Hol vagy? - tette fel kérdését újra.
- Beugrottam az egyik barátomhoz, de nemsokára otthon leszek - feleltem.
Luke csendben figyelt. Ha jól láttam, egy apró mosoly játszott rózsaszín és telt ajkain.
- Siethetnél, hiszen gondolom még nem tanultál! - korholt anya a telefonon keresztül.
- Jól van, anyu, máris úton vagyok. Szia - s azzal kinyomtam, mielőtt újra nekiállt volna a kioktatásomnak, bár gondolom ezért még otthon kapok. Na, nem baj.
- Hazaviszlek - mondta Luke.
- Az jó lenne - mosolyogtam fel rá.
Mindketten a lakásajtajához siettünk, aztán már a földszinten a liftből kiszállva megiramoztuk a parkolót. A szőke magas srác illedelmesen kinyitotta nekem az anyósülésnél lévő ajtót, majd be is csukta. Megkerülte a járművet és beült mellém. Elindította a motort, ezáltal útnak indultunk hozzánk. Alig 5-6 perc alatt megérkeztünk. Luke is kiszállt a kocsiból, hogy bekísérjen. A családi házunk bejárati ajtajához érve teljes egészében kihallatszott a valószínűleg a nappali ablakában álló nővérem hangja, ahogy felsikít.
- Jézusom, egy fiúval jött!
Se anya, se ő nem szívelték soha Jasont. Most már értem, miért volt. Valahogy érezhették, hogy nem a legjobb választás részemről. Kár, hogy nem hallgattam rájuk.
- Öhm - köhintettem egyet zavaromban. Nagyon kínosan éreztem magam. Felpillantottam Luke-ra, hogy lássam a reakcióját. Mosolygott. Akaratlanul is elmosolyodtam a látványon és Annie buta beköpésén, aki mégcsak nem is tudja, hogy tisztán hallottuk. A kulcsomat sem kellett megkeresnem, ugyanis kinyílt előttünk az ajtó. Anya és Annie álltak ott egy széles vigyorral a fejükön. Megforgattam szemeimet. Sokszor az idegeimre mennek és az eszem megáll, hogy mikre képesek.
- Jó estét - köszöntötte őket udvariasan Luke.
- Szervusz - vigyorgott anyukám.
- Hali - intett neki egyet Annie. Láttam az arcán, hogy teljesen el volt ámulva a sráctól. Mondjuk az tény, hogy felettébb jól néz ki.
Beléptem a házba, aztán Luke felé fordultam, hogy ne a hátammal álljon szemben.
- Gyere be te is - invitálta őt anya.
- Igazából Luke-nak már mennie kéne - mondtam zavartan.
- Talán van pár percem, de csak néhány - tolakodott beljebb. Na, ez az, amit nem bírok benne. Olykor nagyon pofátlanul tud viselkedni. Flegmán néztem fel rá, ahogy megérkezett mellém, ő meg egy önelégült vigyort villantott. Ismét megforgattam szemeimet.
- Annie - mutatkozott be neki a nővérem.
- Tudom - kacsintott rá a magas srác, mire Annie elpirult. Flörtöl a nővéremmel? Ezenkívül, mi az, hogy tudja?! Honnan a fenéből? Hát, ez felháborító!
- Én Mrs. Piers vagyok, de szólíthatsz Margaretnek is - nyújtotta felé a karját anya, majd Luke lehajolt és egy csókot lehelt a kézfejére. Eszméletlen, hogy mennyire behálózta a családtagjaimat, bár könnyű volt, hisz mindketten nőneműek és ki ne tudna ellenállni egy ilyen srácnak, mint Luke? Főleg, ha így viselkedik. "Sötét titkait" tudván engem ez annyira nem hatott meg, így továbbra is flegmán méregettem őt magamnak.
- Te mondtad, hogy a barátod vagyok - suttogta, majd rám kacsintott. Hát, ez már felettébb felháborító. Mikor mondtam én ilyet? Na, jó amikor anyával beszéltem telefonon, akkor elhangzott ilyen a számból, de akkor is. Most mondtam volna drága édesanyukámnak, hogy egy a számomra eléggé idegen srác csak úgy felrángatott a lakásába? Az egész rendőrség Luke nyakára lett volna küldve. Mióta apukánk elhagyott, anya nagyon odafigyel a biztonságunkra, ami ugye érthető, hisz ő is csak egy nő, vagyis a "gyengébbik nem" tagja.
- Inkább hálás lehetnél! - suttogtam a kelleténél hangosabban, így anya és Annie is hátra fordultak, ugyanis időközben már úton voltunk a nappaliba. Luke-kal mögöttük ballagtunk.
- Azért, hogy a nyakamba akaszkodtál és felkéredzkedtél hozzám, hogy ne kelljen még hazajönnöd? - kérdezte felhangon egy önelégült vigyor kíséretével. Hazudott, de ezt anyáék nem tudták, így teljesen szégyenbe hozott előttük.
- Na, de Jenna! - fonta össze két karját anya kérdőn pillantgatva rám.
Dühösen dobbantottam egyet a lábammal, aztán inkább felrohantam az emeletre. Nem vagyok hajlandó egy ilyen alakkal egy helységben tartózkodni. Egyébként lentről hallottam, ahogy Luke egy jóízűt nevetett a reakciómon. Becsaptam a szoba ajtaját, ami óriási durranással járt. Lábak dobogását hallottam, amelyek felfelé igyekeztek a lépcsőn.
- Jenna, azonnal gyere le, hisz vendéged van! - utasított anya. Eközben levágtam magam az ágyamra.
- Nem én invitáltam be hozzánk! - néztem rá dühösen és egyben csalódottan. Azt hittem, Luke-kal már kezdenek rendbe jönni a dolgok, de ő továbbra is hozza a formáját.
- De saját magadat meginvitáltattad az ő otthonába! Szégyelld magad! - korholt.
- Ez nem igaz! - szinte már sikítottam idegességemben.
Anya felvonta a szemöldökét. Annyiban hagytam a dolgot, mert tudtam, hogy nem hinne nekem. Felpattantam az ágyamról, aztán kikerültem szülőmet és leviharzottam a lépcsőkön egészen be a nappaliba. Luke arcán továbbra is ott ült az a vigyor, ami akkor jelenik meg, ha valami sikerül neki, ez esetben az én szívatásom volt. Kiöltöttem rá a nyelvem, mire anya megbökött.
- Viselkedj! - suttogta. Na, nem mintha annyira szükséges lett volna.
- Egyébként már letelt az a néhány perc, amire bejöttél - méregettem flegmán a szőke srácot.
- Hm, végül is lehet már mennem kéne - gondolkodott el. Mindezt Annie csodálattal figyelte. Luke teljesen elvette az eszét.
Az előbb említett személy felállt a kanapéról, majd elindult az előszobába. Ez az! Elértem a célom.
- Sajnálom, hogy egyáltalán nem tudtuk beszélgetni, de remélem, lesz még rá alkalmunk - magyarázta felváltva nézve anyára és Annie-re. Engem figyelmen kívül hagyott.
Lenyomta a bejárati ajtó kilincsét, aztán végre kilépett az otthonunkból. Követtem példáját, ugyanis még volt egy kis elintézetlen ügyünk. Lelöktem őt a lépcső tetejéről, ami mellesleg csak három fokból áll, így nem történt semmi sem vele.
- Na, tűnjél! - dühösen méregettem lefelé bámulva rá.
Feljebb lépett két fokkal, majd megérintette vékony ujjaival az államat.
- Imádom, amikor dühös vagy! - még dobott egy puszit is a levegőbe, majd az autójához sétált.
- Jó éjt, kis csillag - kacsintott még egy utolsót, aztán beült a volán mögé és elhajtott.
Nagyon egy szégyentelen és pofátlan alak. Szörnyen felháborított a viselkedése és anyáék még engem néznek rossznak. Felsuhantam a szobámba, hogy megírjam a házijaimat és utána végre eltegyem magam holnapra.

05. - Tehetség

Hey, people. :D
Yoo, megjött az új rész, amit nagyon remélek, hogy vártatok már és érdekesnek fogjátok találni. Ha esetleg így lenne, akkor hagyj magad után egy nyomot egy komi vagy feliratkozás keretében! ;)
Jó olvasást! :*
---------------------------------------------------------------------

Órák után még megálltam a szekrényemnél, hogy bepakoljam azokat a könyveimet, amikre nem lesz otthon szükségem és így legalább nem kell majd feleslegesen cipelnem őket. Becsaptam a fémajtót, aztán a suli kijárata felé vettem az irányt. Odakint a lépcsők alján Luke állt.
- Na, végre itt vagy! - hangja kicsit idegesen csengett.
Zavartan néztem rá a lépcsők tetejéről, majd lelépkedtem a fokokon és emelt fővel elhaladtam mellette. A srác elkapta a felkarom.
- Ohó, nem mész te sehová! - szólt parancsolóan, aztán útnak indult és húzni kezdett maga után.
- Hé! - sikoltottam egyet. Egyáltalán nem tudtam, hogy most mégis mi a franc baja van és hogy egyáltalán hogy merészel magával ráncigálni.
- Engedj már el te idióta! - kiáltottam dühösen teljesen elveszítve az önuralmamat. Minden erőmet összegyűjtve bele bokszoltam a srác vállába, mire ő megállt.
- Elengedlek, de ígérd meg, hogy velem jössz - nézett le a szemeimbe. Fagyos tekintete kissé megrémisztett. Vajon mit tettem, hogy ennyire ki van borulva?
Beleegyezésképpen csak bólintottam egyet. Nem, egyáltalán nem szándékoztam vele tartani, így amint szabaddá tett rohanni kezdtem. Felesleges volt, hisz alig pár lépés után elkapott.
- Hogy benned mennyire nem lehet bízni! - korholt, de azt hiszem hangjába érezhető volt egy kis kedvesség is, mármint nem volt olyan komoly, szóval biztosan mosolygott rajtam.
A vállára dobott, majd megindult velem valamerre. Püfölni kezdtem a hátát, majd hozzá kiabálni, hogy tegyen már le és, hogy ez emberrablás, de őt ez egyáltalán nem érdekelte, sőt lefogadom, hogy még csak meg sem érezte az ütéseimet. Gondoltam, hogy az autójához cipel, ezért nem lepődtem meg, amikor levágott az anyósülésre. A biztonság kedvéért lezárta a kocsit, amíg komótosan megkerülte azt. Beszállt mellém a volán mögé, aztán lenyomta a gyerekzárat, így esélyem sem volt elmenekülni, bár már nem éreztem úgy, hogy el kéne. Elfordította a kocsi kulcsot, ezáltal beindította a motort és útnak indultunk.
- És most mégis hová viszel? - kérdeztem. Nem kaptam választ. Csendben figyelte tovább az utat.
- Egyáltalán mi bajod neked? - céloztam meg egy újabb kérdéssel, amire szintén nem kaptam választ.
- Hemmings! - böktem meg mutatóujjammal a vállát.
Pirosat kaptunk az útkereszteződésnél, így felém fordította a fejét.
- Betudnád fogni? - hangja enyhén dühös volt, de legbelül biztosan jól szórakozott, hogy kétségek közé tudott engem állítani ismét.
- Nem - fontam össze magam előtt két karomat büszkén.
Egy vigyor jelent meg az arcán, majd hitetlenül megrázta a fejét és visszafordult, hogy tovább figyelje az utat. Zöldre váltott a jelzőlámpa, szóval újra elindultunk.
Az autó ablakának döntöttem a fejem. Olykor nagyon zavaró tényező, hogy Luke ennyire titokzatos. Mennyiből állna elárulnia, hogy hová megyünk vagy egyáltalán, hogy mi baja van?
Sóhajtottam egyet, mire ő felém fordította a fejét egy másodpercre. Én nem néztem rá. Szándékosan.
Nemsokára begurultunk egy legalább tizenöt emeletes lakóház parkolójába. Nem mozdultam meg. Egyáltalán nem érdekelt, hogy valószínűleg megérkeztünk úti célunkhoz és most épp el kéne hagynom az autót és besétálni a lépcsőházba.
- Még ma megmozdulsz vagy itt ülsz holnap reggelig? - kérdezte szórakozottan bámulva rám. Egy flegma pillantást vetettem rá, aztán egy sóhaj kíséretével kikapcsoltam a biztonsági övem és újra felé fordultam. Arra vártam, hogy mikor oldja fel a gyerekzárat, hogy kiszállhassak hatalmas és sötét autójából. Kuncogott egyet, majd kinyitotta az ajtót és kiszállt belőle. Utána én is.
Elkapta hatalmas kezével az én apró és keskeny csuklómat, aztán húzni kezdett a lakóház bejárata felé.
- Tudok menni magam is, nem kell rángatni! - mondtam felháborodva. Elengedte a kezem, így újra szabaddá téve engem. Most nem futottam el, amúgy is hasztalan lett volna. A lépcsőházban beszálltunk az eléggé tágas liftbe, ami felrepített minket a tizenkettedik emeletre. Kiszálltunk a liftből. A hosszú folyosóra lépve jó alaposan végigmértem azt. A nem túl széles helység falait sötétbarna ajtók díszítették, amik mind egy-egy lakásba nyíltak. Luke a 316-os számú elé lépett. Kizárta a nyílászárót, aztán kitárta és intett egyet a kezével, hogy menjek előre.
- Oh, milyen intelligens, uram - viccelődtem vele.
Követte példámat, tehát ő is belépett a lakásba. Az ajtó csattanásának hangjára összerezzentem. Megfordultam. Luke ledobta kulcsait a kis asztalra, ami az előszobáját ékesíti. Sötét fából készült, felettébb alacsony méretű. Csak néhány újság volt hanyagul rádobálva.
Végigmértem magamnak a magas szőke hajú srácot. Makulátlanul helyes. Uramisten, miket gondolok én itt! Nem szabad, Jenna! - figyelmeztettem önmagam. A srác is rám pillantott, majd elindult felém. Megállt előttem és nagy kezébe fogta a bal karomat.
- Mi ez itt? - mutatott a három friss, tegnap szerzett vágásra.
Vállat vontam. Nem volt erőm megszólalni, keserűség kerített hatalmába.
- Kérdeztem valamit - mondta halkan, de kissé szigorúan.
Lassan ráztam meg a fejem, miközben a torkomban már éreztem a gombócot. Nem szabad elsírnom magam, nem előtte!
- Azért mentél haza tegnap, hogy összemetéld saját magad? - kérdezte idegesen. Felnéztem rá. Homlok ráncolva figyelte fakó arcomat.
- Nem csak itt van, igaz? Nem álltál meg háromnál - rázta a fejét hitetlenül.
- Én csak - itt elakadt a szavam. - Igazad volt! Jason folyton kacsintgatott Nicole-nak és Maggie-nek is - lehajtottam a fejem. Már a sírás határán álltam, de továbbra is próbáltam tartani magam.
- Az ebédszünetet már meg sem vártad - szólt halkan. Hangja kissé remegett. Ezek szerint tud együtt érezni.
- Azt már nem éltem volna túl - sóhajtottam szomorúan.
- Szereted Jasont, igaz? - kérdezte pár perc múltán.
Csak bólintottam egyet. Két év sok idő és én tényleg szerelmes voltam és vagyok is belé még ezek után is. Sajnos túl későn tudtam meg, hogy Jason mekkora egy szemétláda, de most már tisztában vagyok a dolgokkal és ez a lényeg.
- Sajnálom - mondta megbánóan. Éreztem a hangjában. Ekkorra már elengedte a karomat is.
- Sajnálom, hogy tőlem kellett megtudnod és, hogy olyan bunkón vágtam a fejedhez tegnap éjjel - szólt újra. Hangja halk volt, ezáltal még mélyebbnek tűnt.
- Én meg örülök, hogy végre valakiben volt annyi, hogy elmondta és ezért hálás vagyok neked, de tényleg - néztem bele a ragyogó kék szempárba. Ajkaim akaratlanul is egy halvány mosolyra húzódtak. Luke is elmosolyodott, így fekete piercingje a szája szélén megfeszült rózsaszín és telt alsó ajkán.
- Hát, akkor szívesen - vette viccesebbre a figurát, legalábbis én felnevettem kijelentésére.
- Egyébként miért hoztál ide? - váltottam témát. Érdekelt, hogy mit akar itt kezdeni. Megfordultam, hogy körülnézzek. Luke külsőjéhez képest meglehetősen erős világosság uralta a lakást, ugyanis a fehér falakra és a világos fapadlóra besütő nap teljesen bevilágította a tágas termet. A kicsi előszobából egyből a konyhára terelődött a figyelem, ugyanis szemben volt a bejárati ajtóval. Kávébarna és fehér színpárosításból állt a konyhabútor, a hűtő dupla ajtós volt és, hogy passzoljon az elegáns bútorhoz ugyanolyan kávébarna színű volt. Nem volt külön étkező vagy asztal székekkel, csak egy pult három bárszékkel, amik szintén a megszokott színekben pompáztak. A konyhától balra egyben vele volt a nappali. Óriási tévé, szemben neki egy széles szürke kanapé és ahhoz egy-egy karosszék. Az ülőbútorok mind nagy fehér színű párnákkal voltak ellátva. Ezek között egy üvegasztal terült el, amin a távirányító, egy telefon és néhány lefordított papírlap pihent. A nappaliból nyílt egy szoba, valószínűleg a hálószoba. Összességében nagyon stílusosan volt berendezve. Nem az a tipikus agglegény lakás, hisz tisztaság uralt mindent.
- A szüleid? - fordultam vissza Luke-hoz.
- Egyedül lakom - felelte komoran. Arcvonásai megfeszültek.
- Oh - pislogtam egyet. - Hogy-hogy? - érdeklődtem.
- Tudod, nem szeretek másoknak beszélni az életemről, de veled most ezt megosztom - biccentett egyet, aztán tovább folytatta. - Mivel régebben nagyon sok volt velem a gond, otthon sem akartam szót fogadni, ezért apám inkább kikötötte, hogy bérel nekem egy lakást, csak ne kelljen tűrnie a nagy pofámat - vállat vont. - Szóval most már valamivel több, mint egy éve itt élek egyedül.
- Úgy gondolod, hogy most már "jó fiú" vagy? - formáltam ujjaimmal a levegőbe idézőjeleket.
- Miért ne lennék? - ajkai egy apró félmosolyra húzódtak.
Mosolyogva megvontam a vállam, aztán a már az előbb kiszúrt a nappali üvegasztalán pihenő lefordított lapokra koncentrálva fogtam magam és elindultam oda, hogy felfedjem őket. Leültem az előtte lévő szürke nagyon is kényelmes kanapéra, majd a kezembe fogtam a papírlapokat. Három volt belőlük. Az első képen egy utcalámpa szerepelt, ami fényesen bevilágította maga körül a sötét égbolttal határolt területet. A második képen egy bagoly volt, ami a fán üldögélt. Valószínűleg a parkban készült. Végül az utolsó képen pedig az a pad volt, amin a múltkor üldögéltünk a nem túl barátságos szóváltásunk közepette. Mindegyik fotó éjjel készült és épp ezért voltak olyan különlegesek. Ámulattal néztem végig újra a művészi alkotásokat.
- Ezeket te csináltad? - kérdeztem az egy helyben álló sráctól, majd felé fordítottam a papírlapokat.
Bólintott egyet, miközben megindult felém és helyet foglalt mellettem.
- Fantasztikusak - meredtem rájuk tátott szájjal.
- Kösz - mondta halkan kicsit szégyenlősen. Ohó, meggyengítettem a rettenthetetlen Luke Hemmingset?!
- Ne köszönd, mert tényleg nagyon jók! - dicsértem tovább tevékenységét. Oldalra fordítottam a fejem, így ránéztem. Arca jobb fele tárult fel előttem, de a lényeg benne, hogy mosolygott. Engem is mosolyra késztetett ez a talán ritka jelenség. Felém fordult. A szemembe nézett. Az övéi már nem tűntek olyan fagyosnak, mint pár nappal ezelőtt, ami melegséggel öntött el. Ezek szerint van egy szerényebb és érzelmesebb oldala is ennek a csodálatos srácnak és az biztos, hogy szeretném őt sokkal jobban megismerni.

04. - Penge

Sziasztok. :)
Végre meghoztam az új részt. Remélem, vártátok már és tetszeni fog nektek, illetve számítok néhány kommentre, amiben leírjátok a véleményeteket arról, hogy nektek mi tetszett (esetleg mi nem tetszett, de remélem ilyen nem lesz :P) és ha megfogott a történet, akkor feliratkoztok.
Csak úgy megjegyezném, hogy lehetséges, hogy néhányótok számára kicsit durvának fog hatni ez a rész, de higgyétek el pozitív következményei lesznek.
Jó olvasást nektek! :)
------------------------------------------------------------------------

Következő nap a suliban ráébredtem, hogy Luke összes észrevétele igaz volt. Nem akart engem eltántorítani Jasontől, hanem inkább végre felnyitni a szemem, hogy ne aláztassam én saját magam azzal, hogy nem tudok az ég világon semmiről.
Persze nagyon fájt, amiket láttam, de legalább mostmár tudom, hogy milyen kis álszent emberek között élek. Nap, mint nap nyaliznak nekem és elhitetik velem, hogy bírnak miközben a hátam mögött a barátommal kavargatnak. Ezek aztán az igazi "barátok".
Félresöpörtem buta gondolataimat és inkább azon töprengtem, hogyan tűnhetnék el a suliból. Teljesen elment a kedvem mindentől, csak szerettem volna hazamenni és tartani egy 'megcsalt a barátom, ezért felzabálok mindent' napot. Alap lányos program ilyen esetben.
Beugrott, hogy a harmadik óra utáni nagyszünetben simán eltűnhetnék innen a francba és a maradék négy órámon már nem vennék részt. Anya vagy a nővérem biztosan megfogják érteni, hogy miért jöttem haza, vagyis remélem, hogy most az egyszer elnézőek lesznek velem szemben.

Tervemet végrehajtani készültem, így amint kicsengettek a harmadik óránkról, ami mellesleg történelem volt, megiramoztam a suli kijáratát. Kissé felszabadultan léptem ki a tavaszi napsütésbe. Fejemre nyomtam a napszemüvegem, hogy lehetőleg ne vakuljak meg útközben. Már a parkon túl jártam, amikor egy nagy sötét autó lassított le mellettem és átvette a tempómat, vagyis lassan haladt jobb felemen.
- Merre készülsz? - szólalt meg az ismerős mély hang. Büszkén húztam ki magam. Nem volt ínyemre senkivel sem beszélni most.
- Ne tartsd feljebb a fejed, mert ha elered az eső beleesik az orrodba - mondta flegmán.
Megtorpantam, így a sötét autó is egy helyben maradt. A fejem tetejére toltam a napszemüvegem, így már nem takarta barna szemeimet, majd a sofőrhöz fordultam.
- Nézd, Hemmings! Most rohadtul nincs kedvem senkihez sem, főként nem hozzád, úgyhogy nagyon gyorsan indítsd be az óriási autód motorját és húzz el vele a francba! - egy lépést tettem felé, aztán fagyosan bámultam a kék szempárba. A szőke srác felvonta szemöldökét.
- Valaki igazán házsártosnak hangzik - piszkálódott már csak azért is.
Fújtattam egyet, majd újra útnak indultam. Tovább követett az autójával egészen a házunkig. Az építmény előtt megállt és figyelte, ahogy kizárom az ajtót, majd belépek az otthonomba.
Kifújtam a levegőt, aztán ledobtam a kulcsomat az asztalkára, ami az eléggé kis térrel rendelkező előszobában állt. Egyébként anyu nagyon aranyosan kidekorálta egy apró világos rózsaszín terítővel és azon egy arany festékkel behintett vázával, amiben művirágok szálai ékeskedtek. Feldobta a kis termet, annak ellenére, hogy a falak fehér színűek voltak.
Felrohantam a szobámba, ahol ledobáltam magamról minden felesleges ruhadarabot, beleértve a nadrágomat is, mert a házikónk elég meleg volt. Még télen sem fáztunk, ami mondjuk nem túl nagy szó tekintve, hogy Ausztráliáról van szó, de a lényeg, hogy takaros kis lakhelyünk igazán meleg belülről. Természetesen, mivel délután fél egy körül járhatott az idő, nem volt otthon senki sem, így egymagamban dühönghettem, hisz enyém volt a ház. Hirtelen felindulásból és a bennem felgyülemlett nagy mértékű düh által úgy éreztem, menten ki kell adnom mindezt magamból. Ráadásul részben önmagamat hibáztattam a történtekért, sőt az évek óta folyó történések végett, ezért magamon kellett kiadnom.
Átsiettem a szobámból a fürdőszobába vezető kis folyosón, aztán becsaptam az előbb említett helység ajtaját. A mosdótál feletti szekrényke fogantyújához nyúltam. Reménykedtem benne, hogy találok ott egy pengét, vagy legalább egy éles tárgyat, ami hasznomra válhat. Az előbbit találtam, ezáltal nem kellett sokáig kutakodnom. Tudom, hogy veszélyes, amit tenni fogok, de muszájnak éreztem. A múltamban is voltak korszakaim, amikor nagyon nehezen kontrolláltam önmagam és sokszor elveszítettem a fejem az akkor ért sérelmeim miatt. Igen, vagdostam az ereimet. Nem vagyok büszke rá, senki sem lenne, de felvállalom, hisz az életemhez tartoznak azok az idők is. Anyáék válása nagyon megviselt, emellett a suliban is sok sérelem ért. Mindenért magamat okoltam. Nem voltam elég jó senkinek sem. És, hát, hogy máshogy tudná egy tinédzser lány kiadni a dühét, ha nem azzal, hogy fog egy pengét és ejt egy-két vagy olykor több tíz sebet önmagán.
Rutinosan húztam végig bal karomon a kis ezüstfényű éles tárgyat. Fájt, ahogy a bőrömbe vésődött, de annyira nem bántott, mint az igazság. Kibuggyant a vékony résen vörös színű vérem. Könnyekkel a szemeimben figyeltem, ahogy végigfolyik az alkaromon, majd végül lecsöppen a fehér csempére egy apró piros foltot hagyva maga után. Még kétszer elvégeztem ugyanezt a műveletet, aztán rádöbbentem, hogy nem jó ötlet, hogy épp a csuklómon húzgálom a pengét, ezért gondoltam áttérek a combomra azt úgyis eltakarja majd a nadrágom, így senki nem jön majd rá pszichopata énem megjelenésére. A lábaim csupaszak voltak, ezáltal irtó könnyen hozzájuk fértem. Leültem a kád szélére, aztán végighúztam a pengét szörnyen fehér bőrömön. A fájdalom belém hasított, miközben újra kibuggyant a vérem az újabb vékony résen, majd végiggördült a csepp a combomon és lehullott a fehér csempére. Még néhányszor elvégeztem ezt ugyanazon területen, aztán amikor megelégeltem az önsanyargatás érzését, rendet raktam magam után és átsiettem a szobámba, ahol felkaptam magamra egy nadrágot, hogy valahogyan eltakarjam a vágásokat a combomon. Ezután betakaróztam egy puha és kicsit szőrös pokróccal és mint aki jól végezte dolgát, álomra hajtottam fejem gondolván, most ez a pihenés nagyon jól fog esni.

--- Másnap ---

- Madame - támaszkodott neki mély hangú "barátom" a mellettem húzódó szekrénysornak. Felvont szemöldökkel és kérdő pillantással fordultam felé, majd felnéztem a kék szempárba, amik a szokásosan ragyogtak. Meglehetősen jól nézett ki a talpig fekete gönceiben, hiszen a sötét ruhák kiemelték zafír kék szemeit és szőkés haját, ami ahogy általában az ég felé volt állítva. Ez a srác nagyon tudta, mi áll jól neki.
- Mi a franc? - kerekedtek el a szemei, majd feltűnt, hogy az alkarom az, ami annyira elvette a figyelmét. Elkaptam a kezem, hogy ne tudja tovább vizslatni, de már késő volt. Közelebb hajolt hozzám.
- Mondd, te normális vagy? - tette fel kérdését teljesen az arcomba nyomva a sajátját.
Lehajtottam a fejem. Nem tudtam, mit tegyek. Gyorsan becsaptam a szekrényem ajtaját, aztán elviharzottam. Hál' istennek nem jött utánam. Most az egyszer. Szerintem ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel.